A Fővárosi Törvényszék 109.K.701.728/2022/9. számú ügyben hozott ítélete

a) a közzététel napja

2023. február 7.

b) az eljáró bíróság megnevezése

Fővárosi Törvényszék

c) az ügy száma és tárgya

109.K.701.728/2022/9; a gyógyszerészeti hatósági ügyben hozott OGYÉI/13787-81/2020. számú határozat felülvizsgálatával kapcsolatos közigazgatási jogvita

d) a peres felek

Lilly Hungária Gyógyszer, Állategészségügyi és Orvosi Berendezéseket Gyártó és Értékesítő Kft. (felperes)

Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet (alperes)

e) az ítélet

„A bíróság az alperes 2020. június 17. napján kelt, OGYÉI/13787-81/2020. számú határozatát megsemmisíti és az alperest új eljárásra kötelezi. A per tárgyi illetékfeljegyzési joga folytán feljegyzett 30 000 (Harmincezer) Ft eljárási illetéket az alperes személyes illetékmentessége miatt az állam viseli. Mindkét fél maga viseli a saját költségét. Az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek.”

f) az ítélet rövid indokolása

A keresetet a bíróság – a másodlagos kereseti kérelem tekintetében, a szankció mértékével kapcsolatos indokolás hiányossága okán – alaposnak találta.

A biztonságos és gazdaságos gyógyszer- és gyógyászatisegédeszköz-ellátás, valamint a gyógyszerforgalmazás általános szabályairól szóló 2006. évi XCVIII. törvény (a továbbiakban: Gyftv.) 14. § (1) bekezdésének a releváns időszakban hatályos rendelkezésével kapcsolatban a bíróság az alábbiakat állapította meg:

A Gyftv. 14. § (1) bekezdése a Gyógyszerkódex 94. cikk (1) bekezdése szerinti azon uniós jogi követelmény hazai jogrendbe való átültetését szolgálja, amely szerint „[a]mennyiben a gyógyszereket azok rendelésére vagy kiadására jogosult személyeknek reklámozzák, akkor ezen személyeknek nem lehet ajándékot, pénzbeli vagy természetbeni előnyt nyújtani, ígérni vagy felajánlani, kivéve azokat az eseteket, amikor azok értéke csekély, illetve az orvosi vagy gyógyszerészeti gyakorlattal kapcsolatosak”, összhangban a Gyógyszerkódex gyógyszerismertetésre és forgalmazásra vonatkozó egyéb rendelkezéseivel, így különösen az uniós szabályozás közegészség megóvását szolgáló kiemelt céljával [(2) preambulumbekezdés], valamint azon ebből fakadó alapvető követelménnyel, hogy „[a] gyógyszerek rendelésére jogosult személyeknek minden elfogultság nélkül kell tudniuk ellátni ezeket a feladatokat anélkül, hogy közvetlen vagy közvetett pénzügyi érdekeltséggel befolyásolni lehetne őket” [(50) preambulumbekezdés].

A hazai jogalkotó azt a lehetséges megoldást választotta, hogy a Gyftv. 14. § (1) bekezdésében egyetlen – a piac változó megoldásait követve időnként pontosított szövegezésű, ám tartalmilag változatlan – generálklauzulába sűríti az uniós jogban a korrekt betegellátás garanciáját képező orvosi függetlenség biztosítékaként meghatározott juttatási/befolyásolási tilalmat. Nem szabályozta tehát külön az orvosokkal kötött szerződések kérdését. Az, hogy annak külön szabályozása a Gyógyszerkódexben sem szerepel, nem vonja maga után észszerűen azt a következtetést, hogy a Gyftv.-t a Gyógyszerkódexbe ütközőnek lehetne tekinteni, hiszen a Gyógyszerkódex is a részletszabályokat a tagállami szabályozásra, ill. gyakorlatra hagyó általános megfogalmazás talaján áll. Ennek megfelelően egyes tagállamokban a magyarhoz hasonlóan szintén csak generálklauzula szerepel, míg más tagállamoknál tárgykörök szerinti részletesebb szabályozás létezik, amely implementációs sokszínűség nem ütközik semmilyen jogi tilalomba. A Kúria is megerősítette a Sanofi ügyben (Kfv.III.37.375/2021/7. [52] bek.), hogy a tagállamok szabadon választhatják meg az irányelvben meghatározott célhoz vezető eszközöket, módszereket.

A generálklauzulák alapvelő tulajdonsága, hogy az általuk absztraktabb és általánosabb megfogalmazással megszabott kereteket a jogértelmezés és joggyakorlat tölti meg tartalommal. A kiemelt prioritású közérdekként azonosítható közegészség védelme érdekében pedig kifejezetten kiterjesztő, beleértő, tágító értelmezése szükséges az adott szabálynak.

Ekként kiolvasható a Gyftv. 14. § (1) bekezdése szerinti generálklauzulából, hogy a gyógyszerismertetési tevékenységet végző cég orvossal kötött szerződése nem leplezhet orvosnak nyújtott promóciós célú ajándékozást vagy egyéb juttatást, és nem szolgálhatja egy gyógyszeripari cég kereskedelmi gyakorlatát, valamely termék promócióját. A Gyógyszerkódex és az annak átültetését szolgáló Gyftv. szabályozási célja és rendje alapján ugyanis egyértelmű, hogy bár az orvoslás tudományának fejlődése megkívánja a gyógyszergyártás orvosokkal való szoros együttműködését, ám ennek az együttműködésnek szigorúan a gyógyszerfejlesztés és felhasználás szempontjából fontos tudományos információk kutatásánál és megosztásánál kell maradnia, tartózkodva minden olyan kapcsolódástól, amely által orvosok bármilyen módon is elfogulttá válhatnak az adott cég terméke iránt, így gyógyszerrendelési döntésüket orvosszakmai szempontokon kívüli tényezők is befolyásolhatják. Márpedig ilyen kapcsolódásnak minősül az, ha egy orvos olyan tevékenységre köt – akár díjazás ellenében, akár anélkül – szerződést, ami nem szigorúan csak orvosszakmai tárgyú és felhasználású, hanem akár közvetlenül, akár közvetve a gyógyszercég kereskedelmi tevékenységének, az általa forgalmazott termék promóciójának előmozdítását szolgálja. Nemes és hasznos kezdeményezés a gyógyszeripar részéről, ha orvosokat bíz meg a gyógyszerek fejlődését szolgáló szakmai írások, előadások és képzések megtartásával, és természetesen meg is kell fizetni az ilyen szakmai tevékenység valós ellenértékét, ám amennyiben nincs valós szakmai tartalom a fizetség mögött, vagy van ugyan szakmai tartalom, a fizetség azonban meghaladja annak reális értékét, illetve nem haladja meg, de az adott tartalom részben vagy egészben, közvetve vagy közvetlenül kereskedelmi gyakorlatot (gyógyszerrendelés előmozdítást, promóciót) szolgál, arra a Gyftv. 14. § (1) bekezdése értelmében nincs jogszabályi lehetőség. Alaptalanul kifogásolta tehát a felperes azt az alperes által jogszabályértelmezés alapján felállított hármas – együttes – követelményrendszert, miszerint a piaci szereplő csak akkor szerződhet egészségügyi szakemberrel szakmai tartalmú szolgáltatás nyújtására, ha (1) a szolgáltatás tárgya szorosan összefügg a szakember gyógyszercégtől független szakmai tevékenységével, (2) nem szolgál promóciós célokat, és (3) ellenértéke sem ösztönöz gyógyszer ajánlására, felírására vagy eladásának előmozdítására.

Nem kifogásolható, hogy az alperes nem bontotta ki határozatában a „kereskedelmi gyakorlat” fogalmának értelmét. E fogalmat ugyanis kellő pontossággal meghatározza a Gyftv. 3. § 10. pontja, amely alapján egyértelműnek kell lennie egy észszerűen és felelősen gondolkodó piaci szereplő számára, hogy bármely olyan tevékenység e körbe tartozik, amely gyógyászati termék értékesítését vagy eladásösztönzését szolgálja, meghaladva a rendeléshez és felhasználáshoz szükséges alapvető tájékoztatást szolgáló tényszerű információk (alkalmazási előírás, betegtájékoztató) közlését. A Gyógyszerkódex 86. cikk (1) bekezdése a „gyógyszerek reklámozása” fogalom alá vonja a gyógyszerrendelésre (vagy kiadásra) előny nyújtásával való ösztönzés esetét, amelynek – az (50) preambulumbekezdés értelmében – akár közvetett formája is kereskedelmi gyakorlatnak minősül, és – az ismertetés során adott jelentéktelen ajándéktárgyak kivételével – tiltott promóciót valósít meg.

Nincs jelentősége az ismertetési tevékenységet folytató vállalat részéről megvalósuló jogsértés szempontjából a szerződött orvos tudattartamának, vagyis annak, hogy az illető tudta-e vagy kívánta-e a szerződés megkötésekor, teljesítésekor vagy a díja átvételekor azt, hogy tevékenysége kereskedelmi ill. promóciós célt szolgál. Az EUB gyakorlatával (pl. C-62/09. és C-421/07.) összhangban ugyanis a gyógyszerismertetést végző vállalat célzata számít, erre a célzatra pedig a szerződés szerinti tevékenység által gyakorolt hatásokból lehet visszakövetkeztetni.

A „bizalomvédelem elvét” illetően a bíróság kifejtette, hogy a felperes nem hívhatja fel alappal a bizalomvédelem elvét azon álláspontja alátámasztására, hogy nem a szigorúbb 2020-as hatósági jogértelmezés, hanem az elkövetéskori gyakorlat alapján kellett volna megítélni a 2018-as tevékenységet. A „következetesség és jogos elvárások elve” szintén nem hivatkozható sikerrel a kereset alátámasztására. Ezen elv ugyanis uniós jogi értelemben pusztán azt takarja, hogy az igazgatásnak indokolnia kell a szokásos gyakorlatától való eltérést. Nem gátolja a jogalkalmazási gyakorlat szigorodását és a bírságolási gyakorlat változását, sőt kizárja a „korábban így volt, most is így lesz” eljárást. A más ügyekben hozott határozatoknak csupán jelzésértékük lehet, mivel az egyedi körülmények összességének teljes azonossága szinte kizárt. Nem követelmény, hogy először iránymutatás szülessen, és csak azután jogsértés megállapítás, majd később bírságszankció

Ha a piac/szakma új megoldásokat alakít ki egy jogszabályi generálklauzula értelmezése alapján, elvárható a szereplőtől, hogy előzetesen tájékozódjon a hatóságnál az új gyakorlat megfelelőségéről. Ha pedig nem új a gyakorlat, csak egyértelműsödött vagy szigorodott annak megítélése, ez nem sérti sem a bizalomvédelem elvét, sem a következetesség és jogos elvárások követelményét.

Az alperes helyesen értékelte a Gyftv. 14. § (1) bekezdésébe ütközőnek a szerepjátékkal megvalósított szakmai tréningre kötött szerződéseket. Az orvosok e tevékenysége ugyanis nem orvosszakmai tárgyú és felhasználású volt, hanem a felperesi gyógyszercég kereskedelmi tevékenységének, promóciójának előmozdítását szolgálta. Nem egészségügyi szakmai, tudományos információkat hallhattak a tréningen résztvevő orvoslátogatók a megbízott orvosoktól, hanem visszajelzést arról, hogy fellépésük és kommunikációjuk tekintetében mit csináltak jól és rosszul az ismertetési tevékenység szimulációján. Az általuk kapott oktatás tehát azt szolgálta, hogy minél hatékonyabban és sikeresebben tudjanak eredményt elérni a valós orvoslátogatások alkalmával. Ezt pedig nem lehetett másként értékelni, mint a felperes kereskedelmi gyakorlatát, promóciójának hatékonyabbá tételét szolgáló tevékenységként, függetlenül attól, hogy ténylegesen milyen eredménnyel, hozadékkal járt a szerepjáték útján megvalósított gyakorlás, és hogy annak esszenciájából csak belső anyag lett, nem valamely külső kommunikáció. Az, hogy „kifejezett” promócióra irányuló javaslatot vagy segítséget nem adtak a megbízott orvosok, nem cáfolja a kereskedelmi gyakorlat szolgálatában állást. Az orvosok és a gyógyszerelőállítók/forgalmazók együttműködése nem szolgálhatja a termékek promócióját, orvos nem vehető igénybe marketingtevékenység csiszolására. Nem kétséges, hogy a megbízott orvosok munkát végeztek a megbízásuk szerinti szerepjátékokkal. Azt sincs ok megkérdőjelezni, hogy a jószándékú szakmai továbbképzés szándéka vezette a megállapodások minden résztvevőjét. A továbbképzés „szakmaisága” azonban nem orvos-gyógyszerésztudományi, hanem kereskedelmi célokat szolgáló volt, amiből egyenesen következett az alperes által megállapított jogsértés.

A bíróság kimondta továbbá, hogy a felperes saját szakmai kiadványban megjelent szakmai referátumokra kötött szerződések Gyftv. 14. § (1) bekezdésébe ütközésének megállapítása is jogszerű volt. Itt is helytállóan azonosította az alperes, hogy a kifogásolt megállapodások túlmutattak az orvosi ismeretek továbbításán, a felperes promóciójának előmozdítását szolgálták. A vállalati arculattal ellátott, ismertetők útján terjesztett, a felperesi termékek/hatóanyag népszerűsítésére szolgáló – a közigazgatási eljárás során a felperes által is promóciós anyagnak nevezett – kiadványban a kizárólag felperesi termékhez köthető hatóanyag hatékonyságát és biztonságát alátámasztó vizsgálatok ismertetésére megjelent szakmai cikkek/beszámolók ugyanis akkor is a promóció szolgálatában állóként értékelendők, ha elkülönítve szerepeltek a kiadványban, és tartalmuk egyébként orvosszakmai volt, tudományos vizsgálatot mutatott be objektíven és tényszerűen. A kiadvány felperes által hivatkozott „szakmailag független” jellege egy vállalati arculattal bíró saját lap tekintetében csak akként értelmezhető, hogy a felperes nem szólt bele közvetlenül a felkért referátumok szakmai tartalmába. Nehezen elképzelhető azonban, hogy díjazása alapján a saját kiadványába olyan szakmai referátumok érkezzenek, amelyek kétségbe vonják a terméke illetve annak hatóanyaga előnyösségét. A hatóanyag tulajdonságainak objektív ismertetésére vonatkozó megbízás egy ilyen arculatú és terjesztésű lapban való megjelenés céljából igenis szolgálta a promóciót. Az, hogy a Gyógyszerkommunikáció Etikai Kódexének való megfelelést szolgálta-e a „vállalati branded” jelleg, nem képezte az eljárás tárgyát, mivel nem alkalmas a promóció szolgálatára vonatkozó megállapítás cáfolására. Nem önmagában egy-egy körülmény (pl. arculat, terjesztési mód, megnevezés), hanem valamennyi körülmény összessége tette továbbá az említett referátumokra vonatkozó megbízásokat olyan jellegűvé, hogy megállapítható az alperes határozata szerinti jogsértés.

A felperes által rendezett kerekasztal rendezvényeken tartott szakmai előadások diasorai alapján megalapozottan állapította meg az alperes, hogy az ezen előadásokra kötött szerződések is a felperes kereskedelmi tevékenységét szolgálták, így szintén sértették a Gyftv. 14. § (1) bekezdését. A gyógyszerforgalmazás kereskedelmi gyakorlata törvényi megfelelőségének ellenőrzésére irányuló hatósági eljárásnak nem képezte tárgyát annak vizsgálata, hogy mennyiben felel meg az orvosetikai szabályoknak az, ha az orvos „a gyógyszer valóságnak megfelelő minősítése esetén” elfogad ellenszolgáltatást. Azt sem volt szükséges vizsgálni a hatósági eljárás során, hogy az előadások hátrányosabb színben tüntették-e fel az egyéb terápiás lehetőségeket, vagy, hogy milyen tartalmú és fogadtatású volt az előadások tartására való felkérés. Az összes körülmény, köztük a diasorok megjelenítése, tartalma és üzenete alapján kizárólag abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a felperes kereskedelmi gyakorlatának előmozdítását szolgálták-e az előadások. Ennek cáfolásához nem volt elégséges, hogy az orvosok maguk készítették az előadást vagy, hogy nem hordozta a felperes logóját és hátterét a levetített diasor. Az előadás során állított tudományos tények és információk valódisága és igazolhatósága sem zárta ki a promóciós jelleget. Az alperes helytállóan tulajdonított jelentőséget annak, hogy az előadások kizárólag vagy túlnyomó részt nemcsak az érintett hatóanyagok tárgyilagos és kiegyensúlyozott bemutatásáról szóltak, hanem a felperes készítményeinek ismertetésére szolgáltak, azok előnyeit taglalták, azok használatára buzdítottak, olykor a készítmények márkanevei is elhangzottak. Mindez ráadásul a felperes promóciós anyagaiban szereplő szövegek, a felperes által biztosított segédanyagok felhasználásával, a készítmény hatóanyagával kapcsolatos betegesetek feldolgozásával, illetve zárásként a felperes készítményeinek reklámfotójával történt. Az ilyen megjelenés, tartalom és üzenet túlmutatott az orvos független szakmai ismereteinek továbbadásán. A felperes promóciója szolgálatában állónak minősült, így megalapozta a jogsértés megállapítását.

A saját beosztottaknak tartott előadások tekintetében is helytállóan állapította meg az alperes a Gyftv. 14. § (1) bekezdésébe ütköző jogszabálysértést. Igaza volt ugyan a felperesnek abban, hogy az osztályvezető főorvosoknak nem kötelezettségük saját maguknak tartani a szakmai továbbképzéseket az alájuk tartozó kollégák részére, ám a gyakorlatban mégis gyakran e módon valósul meg az Eütv. 5. § (4) bekezdése szerinti szakmai továbbképzésről való gondoskodás. Ugyanezen § (3) bekezdése szerint pedig figyelembe kell venni a szakmai felettes „utasításait”, így a főorvos által az osztályának tartott szakmai előadás kiemelt súllyal alakíthatja az alárendelt orvosok gyógyszeralkalmazásra vonatkozó szakmai döntését. Okszerű az alperes azon megállapítása, miszerint nem indokolt az egészségügyi intézményekben megvalósuló szakmai továbbképzések külső cég általi szponzorálása, mert az abba az irányba hat, hogy a kórházi hierarchiában kiemelt helyen álló orvosok a beosztottjaikat az adott cég készítményeinek előnyben részesítésére ösztönözzék. Ezen ösztönző hatást nem érinti, hogy volt-e jelen más osztályhoz tartozó orvos vagy egészségügyi szakember is az adott előadáson, így ennek lehetőségét és eseteit az alperes jogszerűen hagyta figyelmen kívül. Amikor az előadások során nem az elérhető készítmények szélesebb körére vonatkozó kiegyensúlyozott objektív szakmai ismeretádatás, hanem kizárólag vagy túlnyomórészt a szponzoráló cég által forgalmazott készítmény, ill. hatóanyagának tárgyalása történik, az ilyen előadások alkalmasak arra, hogy az adott gyógyszercég kereskedelmi tevékenységének előmozdítását, termékének népszerűsítését szolgálják. Amennyiben pedig az előadás túl is mutat az adott cég készítményének/hatóanyagának ismertetésén, szélesebb termékpalettát elemezve kiegyensúlyozott, objektív megközelítéssel, még mindig nem fogadható el, hogy az ilyen belső szakmai továbbképzés egy külső gyógyszercég szponzorációja mellett történjen, mert az így is legalábbis egy gyógyszerrendelésre jogosult személy (a szerződött főorvos) csekély mértéket meghaladó megajándékozásának minősül. Természetes, hogy a szerződött főorvos munkát fektet a felkészülésbe és az előadás megtartásába, ám a továbbképzésről a gyógyszercég általi felkéréstől függetlenül is kell gondoskodnia valamilyen formában, így annak gyógyszercég általi díjazása meg nem engedett támogatás.

A bíróság a Gyftv. 14. § (2) bekezdése kapcsán kifejtette, hogy a napi vendéglátási költséglimitet az ismertetést segítő rendezvényre meghívottak vonatkozásában kell számolni. Az ismertető cég a saját munkatársát nem tudja a rendezvényre „meghívni”, mert az nem „a gyógyszerellátásban vagy a gyógyászatisegédeszköz-ellátásban közreműködő szakembernek”, hanem a vendéglátást „biztosító” meghívó részről eljáró személynek minősül. Az ismertetési tevékenységet folytató cég tehát a saját munkavállalóját nem tudja vendégül látni. Semmi akadálya annak, hogy a meghívottak és az ismertetési tevékenységet folytató cég munkavállalói együtt étkezzenek és ugyanazt az ételt-italt fogyasszák, azonban a Gyftv. 14. § (2) bekezdése szerinti költségkeret számításánál a munkavállalókat figyelmen kívül kell hagyni. Ez abban az esetben is így lenne, ha a munkavállalók személye szerepelt volna a jelenléti íveken a résztvevők felsorolásában, vagy ha a felperes már a közigazgatási eljárásban csatolta volna azt a „travel report”-ot, amelyet annak igazolására szánt, hogy munkatársai „munkavállalóként” részt vettek a rendezvényen. Azt maga a felperes sem állította, hogy e személyek meghívottként részesültek volna vendéglátásban – minthogy azt szövegszerűen ki is zárja a Gyftv. 14. § (2) bekezdése –, annak pedig nincs jelentősége, hogy a felperes elfogulatlanságra törekedett a munkatársai meghívott személyekkel azonos vendéglátásával. A meghívottak fogyasztása számlázásban történő elkülönítésével lehetett volna például megoldani, hogy a sajátnak minősülő fogyasztás ne keveredjen a vendéglátási korlát alá eső fogyasztással, és hogy téves összevonás következtében a cég ne lépje túl a napi vendéglátási költséglimitet. Ennek hiányában az alperes helytállóan állapította meg a Gyftv. 14. § (2) bekezdésének megsértését. Helyesen utalt arra, hogy a saját munkavállalók vendéglátási keretbe való beszámítása esetén kijátszható lenne az egészségügyi szakemberek megvendégelés útján történő megnyerésének minimalizálását szolgáló szabály azzal, hogy az ismertetési tevékenységet folytató cégek igény szerint csökkenthetnék az egy napra elszámolt értéket saját munkavállalóik „meghívásával”.

Az ismertetési tevékenységet folytató által nyújtott támogatások jogszerűségének vizsgálata kapcsán, a bíróság kifejtette, hogy a Gyftv. 14. § (10) bekezdése nem tartalmaz olyan engedményt, miszerint a természetbeni támogatást csak közvetlenség esetén kellene bejelenteni, míg a közvetett formában nyújtott támogatás mentességet élvezne a bejelentési kötelezettség alól. Nemcsak a közvetlen, de a közvetett támogatás esetén is indokolt, hogy a hatóság előzetesen tudomást szerezzen a nem kívánt befolyásolás esetleges lehetőségét felvető eseményekről. Az alperes tehát helytállóan állapította meg a Gyftv. 14. § (10) bekezdésének megsértését azon rendezvények vonatkozásában, amelyeknél a felperes azzal a kifejezett céllal folyósított bizonyos összegeket szakmai tudományos társaságoknak, hogy azok egészségügyi szakemberek képzési rendezvényen való részvételére kötelesek fordítani azokat.

Az emberi felhasználásra kerülő gyógyszer, illetve gyógyászati segédeszköz ismertetésére, az ismertetői tevékenységet végző személyek nyilvántartására, és a gyógyszerrel, gyógyászati segédeszközzel kapcsolatos, fogyasztókkal szembeni kereskedelmi gyakorlatra vonatkozó részletes szabályokról szóló 3/2009. (II. 25.) EüM rendelet (a továbbiakban 3/2009. EüM rendelet) 7. §-ában foglalt, a minták jogszerű átadásával kapcsolatosan az volt a vita a felek között, hogy gyógyászati segédeszköz mintának minősültek-e a felperes által adományozott tűk. Amennyiben ugyanis – az alperes álláspontjának megfelelően – annak minősültek, azokat kórház részére csak az intézeti főgyógyszerész útján, nem pedig közvetlenül a rendelésre jogosult orvosoknak lehetett volna adományozni. A bíróság osztotta az alperes azon álláspontját, hogy a tűket nem lehetett a felperes értelmezése szerinti betegsegítő tárgynak tekinteni, amely eltérő indikációt szolgált volna, mint amely alapján befogadták az eszközt a társadalombiztosítási támogatásba. A „betegsegítő tárgy” fogalmát ugyanis nem ismeri jogszabály, és egy gyógyászatban alkalmazott terméket nem lehet az engedélyezettől eltérő felhasználási cél alá sorolni. Ebből következően a tűk a 3/2009. EüM rendelet 7. § (1) bekezdésének hatálya alatt maradtak, így azokat nem lehetett volna fekvőbeteg-intézetben dolgozó orvosoknak közvetlenül átadni. Az alperes helytállóan állapította meg 3/2009. EüM rendelet 7. § (1) bekezdés a) pontjának közvetlen átadásokkal megvalósított sérelmét.

Az alperes az általa – alapos tényfeltárás alapján – helytállóan azonosított jogsértésekre tekintettel jogszerűen alkalmazta a felperessel szemben a Gyftv. 19. § (2) bekezdés c) és d) pontja szerinti következményeket, vagyis állapította meg a jogsértés tényét, tiltotta meg a jogsértő magatartás további folytatását, és szabott ki pénzbírságot a forgalmazásra jogosult felperessel szemben a db) alpont szerinti bírságkereten belül. A feltárt magatartásokat alapos tényállásismertetés alapján részletesen elemző és a jogsértések megállapítását mélységében indokoló 56 oldalas határozatban azonban csupán mindössze bő fél oldalt szentelt annak, hogy miért szabott ki éppen 37 000 000 Ft összegű bírságot az azonosított jogsértések összegzett szankciójaként. Szűk terjedelmű, felületes indokolása aránytalan, elégtelen ahhoz képest, hogy a felperes számára súlyos terhet jelentő, éves árbevételének tíz százalékát kitevő pénzbeli marasztalásra került sor.

A Gyftv. 19. § (3) bekezdése értelmében a pénzbírság összegét az eset összes körülményeire tekintettel kell meghatározni, különös tekintettel a betegek, valamint a gyógyszerek és a gyógyászati segédeszközök rendelésére és forgalmazására jogosultak érdeksérelmének körére, súlyára, a jogsértő állapot időtartamára, a jogsértő magatartás ismételt tanúsítására és a betegellátási érdekre. Az, hogy az alperes megemlítette indokolásában a Gyftv. példálózó felsorolásában szereplő mérlegelési szempontokat, nem elegendő annak alátámasztására, hogy a felperessel szemben az azonosított jogsértések összessége miatt a rendelkező rész szerinti összegű bírság volt a szükséges és arányos jogkövetkezmény.

A bíróság szerint elmaradt annak indokolása is, hogy miként illeszkedik az alperes átalános bírságolási gyakorlatába és a felperessel szembeni szankciós előzményekhez a kiszabott bírságösszeg, valamint hogy az – a fokozatosság követelményére tekintettel – miként illeszkedik ahhoz, hogy bizonyos jogsértések tekintetében korábban elnézőbb volt a hatósági gyakorlat, vagyis az alperes korábban nem bírságolt, vagy esetleg nem is állapított meg jogsértést.

A bírság tekintetében tehát a felperes alappal hiányolta az alapos indokolást az alperes határozatából. Nem az hiányzott, hogy az alperes egyenként kimérlegelje és „beárazza” az egyes jogsértésekre járó bírságösszeget, majd azok egyszerű összeadásával kiszámolja az összbírságot, hiszen erre vonatkozó kötelezettséget sem a jogszabályok, sem a bírói gyakorlat nem írnak elő számára. Az ilyen előírás hiányának indoka, hogy a többes, sokrétű jogsértések elkövetése önmagában is egy mérlegelési szempontot képezhet, ami akár súlyosbíthatja az értékelést, akár – beolvadás esetén – enyhébb bírságot is eredményezhet, mintha egyes jogsértésenként történt volna az összegmeghatározás. Teljes ügy- és helyzetazonosság esetét kivéve arra vonatkozó kötelezettség sincs, hogy a hatóság egy másik piaci szereplővel szemben alkalmazott szankcióhoz igazítsa az alkalmazott bírság mértékét.

A fentiekre tekintettel a bíróság megállapította, hogy az alperes határozata jogszabálysértő, és a határozatot a Kp. 92. § (1) bekezdés b) pontja alapján megsemmisítette, és az alperest a Kp. 89. § (1) bekezdés b) pontja alapján új eljárásra kötelezte.